2018. december 6. - B. Molnár Márk cikke
(Eredeti cikk online: https://meglepetes.hu/riportok/2018/12/06/smidt-tamas-lett-nattaltatta-a-szingalez-mikulas/ )
Létezik a világon egy hely, ahol nincsenek se utcanevek, se házszámok, a meglepetések mégis célba érnek. Most is épp úton van jó néhány csomag, amiket már három hete postára adtak Magyarországon, hogy biztosan odaérjenek még december hatodika előtt. Talán már sejtik, ki a címzett… Az, akit a falubeliek ma még a magyar „fehér úrnak” hívnak, néhány nap múlva viszont piros ruhát ölt, és ő lesz Nattaltatta, azaz a szingaléz Mikulás.
„Amit másnak jó szívvel adsz, azt nem tudják elvenni soha!”
Figyelem! Könnyekkel átitatott és varázslattal átszőtt igaz mese következik egy magyar férfiról, aki hat hét éve azért indult Srí Lankára, hogy önmagára találjon, ám közben egy sokkal értékesebb kincsre lelt. Ő lett a Srí Lanka-i magyar Mikulás!
Létezik a világon egy hely, ahol nincsenek utcanevek, se házszámok, a csodák mégis célba érnek. Hogy hogyan? Egy Srí Lanka-i bennszülött éppen most teker a perzselő napsütésben azokkal a csomagokkal, amikbe elrejthetik őket. Bár mindez már önmagában sem mindennapi, a küldemény mégsem ettől különleges. Az ugyanis olyan Mikulás zacskókat rejt, amiket már három hete postára adtak Magyarországról, hogy biztosan ideérjenek még december hatodika előtt az óceán partjára.
Ezek után sejthetik, hogy kicsoda a címzettjük… Az, akit a falubeliek ma még a magyar „fehér úrnak” hívnak, néhány nap múlva viszont piros ruhát ölt, és ő lesz Nattaltatta, azaz a szingaléz Télapó!
„Otthon szinte állandóan hazudunk!”
De mégis hogyan, miképp? A válaszokat egy olyan magyar nyugdíjas nem mindennapi története rejti, akinek nincs szüksége semmiféle maskarára ahhoz, hogy a szívében még Skype-on keresztül is bárki meglássa a jóság és a szeretet tüzét. „Kérem, ne hozzon zavarba! Ez nekünk annyira természetes itt a faluban – kezdi halkan a trópusokon született téli mese főszereplője, Smidt Tamás, amiből nyomban kiszűrődik, nem vágyik elismerése azért, mert mikulásruhát öltve hozta el a reményt a földgömb egyik legnehezebb sorsú szegletében élő gyerekeinek, sőt, inkább kellemetlenül érintik a dicsérő szavak.
– Magamról nagyon rossz véleményem van – mondja. – Annyi változott csak, hogy mára elfogadom, milyen ember voltam Srí Lanka előtt – utal előbb hét évvel ezelőtti, magyarországi életére Tamás.
– Dunaharasztiban voltunk köztisztviselők a feleségemmel. Ő adócsoport-vezetőként dolgozott, én pedig vezető főtanácsosként európai uniós beruházásokkal foglalkoztam, amik lassan felemésztettek bennünket; nehéz volt újratermelni, feltölteni az életünket, a kapcsolatunkat, a lelkünket. Ráadásul, ha ott bejött a hivatalba egy rászoruló, bár megcsapta a szívem a jótékonyság szele, bevallom, egyúttal az is az én dolgom volt, eszébe jutott: mikor kapcsolja már be valaki a hogy bekapcsoljam a ventillátort is, hogy kifújja a szegénység szagát a folyosóról – idézi fel őszintén Tamás. – Ma ez már másképpen van; és még mindig csak két indok a sok közül, ami a költözés mellett szólt. Mások lehet megsértődnek ezen, de be kell vallanunk, hogy otthon szinte állandóan hazudunk! Festjük magunkat, alakoskodunk, törtetünk és az érdekeink szerint elveszünk, áttaposunk másokon egy olyan boldogságnak nevezett valamiért, amiről nem is tudjuk talán, hogy micsoda. Nekünk ebből lett elegünk! Nem a boldogságra akartuk máshol rálelni; mi csak vissza akartunk találni önmagunkhoz!”
Ünnep - lemondásokkal
Ehhez jött 2009-ben a Srí Lanka-i nyaralás Tamásék életébe, ami – ahogyan mondja – lepergetett a szemünkről sok homokot végleg lefújta a szemükről a homokot. „Furcsa volt látni, hogy miközben tombol a belháború, a szegénység és a félelem az úr, az itteniek mégis boldogok; hogy még ilyen körülmények között is adott nekik mindaz, amit otthon csak hajszolnak az emberek – meséli Tamás, aki a kint látottak után beiratkozott a buddhista főiskolára, hogy megértse mindazt, amit Srí Lankán
tapasztalt. A feleségével, Zsuzsannával közben többször is visszatértek a szigetre, majd hét éve, egy éjszaka arra ébredtek, eljött az idő rá, hogy felszámoljanak mindent és költözzenek.
„Nem volt egyszerű, hiszen nem csak a közlekedés volt szörnyű, az ország egyik fele pedig még akkor is háború alatt állt. Ez viszont nem rettentett el bennünket. A pénzünk egyik feléből vettünk egy kis házat az óceán partján, a többi pedig elég volt rá, hogy alapítsunk egy kis helyi megalapítsuk a Magyarok Sri Lankán utazási irodát, amiből szerényen, de megélhetünk. És ez a legfontosabb – hangsúlyozza Tamás. – Nem a szállodasor mellett, hanem a szegénynegyedben élünk. Éppúgy mezítláb és papucsban járunk, mint a környéken élő többi bennszülött és ugyanúgy megtapasztaljuk mi is, hogy milyen érzés, amikor napközben lekapcsolják elzárják az ivóvizet, hogy legyen miből fürdeni a hotelek vendégeinek, vagy azt, amikor szenteste, vagy szilveszter éjjel kint ülünk a sötét utcán, áram nélkül, hogy a csillogó hallokban világítsanak az ünnep fényei. Ekkor jött az ötlet, tenni kéne valahogyan azért, hogy amíg mások ünnepelnek, addig ők ne így éljenek!”
„Nem csak ablakuk, cipőjük sincs”
„Összefogtuk az itt a nálunk nyaralókat és megkértük őket, ha tehetik, hagyják nálunk, amit csak gondolnak, hogy szétoszthassam a gyerekek között (ezt a kérést a honlapunkra is feltettük). Álmomban sem gondoltam volna, mennyire hamar megtelik az otthonunk ceruzával, ruhával és édességekkel – meséli Tamás, hogyan is született meg a magyar-szingaléz Télapó legendája. – A többi már nem volt olyan nehéz; igaz, egyszerű sem – fűzi hozzá szerényen. – Nem mondhattam ugyanis a
gyerekeknek, hogy pucolják ki a cipőjüket és tegyék ki az ablakba. Egyrészt nincs ablak, nincs párkány és nagy részének még nincs cipője sem. Egyszerűen csak megkértem a helyi boltost, vigye hírül, hogy december 6-án, a vasút mellett várok minden iskolából hazatérő gyereket; meg persze időset is, hiszen tudom, hogy a sor végén ők is ott állnak majd. A bennszülöttek ugyanis nagyon édesszájúak ám; egy bonbonért órákat is képesek várni. Bár tudják, hogy az a cukorka lapul a zsákban, amit az amúgy 5 méterre lévő boltban is lehet kapni, de ők még ezt az olcsó, 5 rúpiás finomságot sem engedhetik meg maguknak. Úgy örülnek neki, mintha a világ kincsét adnám nekik – mosolyodik el Tamás, aki talán még maga sem hiszi, hogy mi mindent adott még ezen kívül az ittenieknek; egy olyan országban, ahol előtte nemhogy Mikulás, de még karácsony sem volt.
– A turisták miatt tudták ugyan, hogy micsoda, de nem ünnepelték soha. Nekik nem jelent semmit ez az ünnep. A szentestét is ugyanúgy köszöntik, mint az új évet. Nincs békés, csendes együttlét, kocsonyafőzés, meg mákos bejgli. Akik megtehetik, petárdáznak egyet a templomokban és a játszótereken, aztán visszatérnek az otthonaikba. Persze a körülmények miatt esélyük sincs rá, hogy ez a hónap a szeretetről szóljon.”
December hatodikán egy napra azonban mindez megváltozik a szigeten.
„Felöltözök majd a jó meleg piros filcbe, magamra húzom a fehér szakállat, meg a sapkát és az 50 fokban ott ülök majd a banánfák alatt és egy nagy kosárból osztogatom az ajándékot a gyerekeknek. Fél óra alatt már hatalmas tócsa van alattam. Persze tudják, hogy a szőr és a maszk a „fehér urat rejti, mégis elhiszik, hogy a Mikulás vagyok. Arra a néhány pillanatra mindannyian átéljük a csodát, hiszen
amit másnak jó szívvel adsz, azt nem tudják elvenni soha!”
Csodák nem csak decemberben vannak!
Tamás és Zsuzsa nemcsak ilyenkor, decemberben, de az év többi részében is patronálja a helyieket.
„Az itteni buddhista szerzetes segítségével magunk köré gyűjtöttük a gyerekeket és alapítottunk egy kosárlabda–, egy röplabda- és egy krikett csapatot is – meséli Tamás. – Neki ez óriási dolog, és hatalmas ajándék nekünk is. Egyrészt, mert megélhetjük, másrészt pedig, amíg mi megmutattuk nekik a játék örömét, addig ők cserébe megtanítottak bennünket arra: a boldogság valahol az egyszerűség környékén lakozik!”
„Ez nem istenekről, hanem emberekről szól”
A beszélgetés közben felmerül bennünk a kérdés, hogy Tamásék az ország mellett vallást is váltottak; vajon ez is része volt az ő lelki utazásuknak? „ Márk, mi nem vagyunk vallásosak – mondja szerényen Tamás. – Otthon katolikusok voltunk, de ahogy ott, úgy itt sem a vallás miatt vagyunk, hiszen tudjuk, a buddhizmus egy köntös, a világ legrégebbi erkölcsi tanításához. Nekünk az volt, a fontos, hogy úgy tudjuk ismerjük meg a dolgokat, ahogy valójában vannak. Az volt nagyon izgalmas, hogy itt nem istenekről, hanem egyszerű emberekről volt szó, hogy a képességeim szerint nem leszek lealázva harminc hiszekeggyel, ha nem sikerül. Az a nagyszerű, hogy ha nem sikerülnek a dolgok, bármikor újrakezdhetem és büszke lehetek szerény eredményeimre is. arra is, ha nem úgy sikerül elérnem bármit, mint a nagyoknak. Srí Lanka ezt a lehetőséget adta meg; hogy nem kell elkeserednem azért, mert az életem nem olyan, mint ahogy Isten megteremtette, hanem amilyenre képes vagyok. Ezért is
köszönhetek sok mindent egy nehéz sorsú országnak, ahol nagyon kevés dolog van igazán rendben.”
